Kétely mételyének tégelye,
Mely saját fejedben van elrejtve,
S megtöltve méreggel,
melyre támadhatsz bármekorra sereggel.
Nem külső erő, mi fogva tart Téged,
Benned van minden,
A sok eltakart részed.
Neked kell hát vele szembenézni,
Más itt nem tud helyetted cselekedni.
De a harcot nem nyers erővel vívod,
Azzal csak erősíted végtelen kínod.
Megérted, hogy ami körülötted zajlik,
Arra engedélyt adtál,
Még ha emlékezeted erre nem is hajlik.
Te kontrollálsz mindent Magad körül?
Szép illúzió, s ennek a hazugságnak csak a kicsi ego örül.
Nem a külső világot kell tudni irányítani, Sem mások cselekedeteit
Sorsodért hibáztatni.
Hatásod csak EGY dologra lehet ezen a világon,
Mely első látásra apró, mint esőcsepp a virágon.
Mégis, ha felismered ezt a Benned ültetett Magot,
Öntözgetve, ápolgatva, kivárva a napot,
Óriássá nő Benned ez a láthatlan erő,
Mit eddig kinnt kerestél, pedig végig Benned volt a kis tekergő...
Nem uralhatsz mindent, és mindenkit,
Csak azt, ami Benned érzelmi húrokat pendít.
Ha engeded másnak, hogy lelked hárfáján játszon,
Abból lehet egy trash metal lesz,
Vagy valami amatőr, félresiklott sanzon.
De ha más szépen is játszik rajtad,
Az sem a Te érdemed,
Képességed felfedezetlen marad,
S megtartod fájdalmas jellemed.
Megtanulnod játszani Neked kell,
Élni, a Reád bízott kincseiddel.
Akár egy aluljáróban szolgálod a közönséged,
Vagy a Carnegi Hall-ban ragyog a tehetséged.
Nem a hely, nem a tömeg, és nem a környezet,
Hanem a szándék, a minőség, és a szeretet ami a szívedben vezet.